Beérkezett pályaművek
PÁLYÁZATUNK VÉGEREDMÉNYE
I.helyezett : FERENCZ ALPÁR
II.helyezett: KARÁCSONYI MAJA FANNI
III.helyezett : GARAMI LILLA
Szívből gratulálunk!
OMLIT
DÁVID KAMILLA (Budapest)
Túl sok vagy
Terpentinaromájú akril vagy az arccsontomon
Vagy éjjeliszekrényre rakott levendulacsokor
És néha olyan vagy, mint a tenger és megijesztesz,
Mert sokszor fulladozom és te soha sem mentesz meg.
Por vagy a fotelem alatt és bú a szemem mögött,
Műalkotás porcelánból, mely szilánkokra törött
Darabjaidat szívemben forgatod körbe-körbe,
A lomhán csöpögő véremet nézed a tükörben.
Olykor pedig puha melleimre helyezett súly vagy,
S mint egy szivacs, szívod magadba a kesernyés sarat,
Majd hófehér lapockacsontjaimra festesz mindent,
Ami neked fáj, engem pedig némán gyönyörködtet.
Meg hideg csempe vagy, hűvös kávé, jeges óceán,
Forró tenyerekbe adagolt kiskanálnyi cián,
És gyűlöllek, úgy, ahogy a rémálmokat is teszem,
Szirupos nosztalgiával, s lágy komforttal szívemen.
*
M a r a d j
Figyeltem, ahogy tüdődbe szorult a teagőz,
Ahogy bús szemedbe költözött a rézszínű ősz.
Néztem, ahogy eltemettek a halott hópelyhek
Majd lágy liliomok nyíltak néma tested felett.
Pitypangot fújtam szempilláidra, biztonságképp,
Majd végigsimítottam arcod ismerős élén,
Akkor rám nevettél, méztől terhes, naiv hittel,
Elfutottam, vérző bordákkal s síró nihillel.
Majd megint melletted feküdtem, de nem voltam ott,
Szorítottad a csuklóm, a némaság átkarolt,
Egyszerre haldokoltunk, s egymás bőrében laktunk
Egy pillanatra szívdobogásnyi táncba fagytunk.
Csak hullócsillagok voltunk homályos gondokkal,
Óramutatókhoz ragasztott szilánkos csontokkal
Foszló darabjainkon, felhőkön ölelkeztünk
Egymás levendulaszín szavaira éheztünk.
Azt suttogtad, a tél után mindig jön a tavasz
Holdfény világította meg hajadon a havat,
Bólintottam, hallgattam a lassuló légzésed
Reménykedő szívembe vájtam bágyadt nézésed.
Remegsz picit, míg lustán mellettem fekszel,
Múlhatatlan csend van, és sosem jön el a reggel,
Hegekre nevetsz, napraforgót tűzök hajadba,
S mostantól örökkévaló, ragyogó tavasz van.
*
KÖNNYTINTA
Könnyek: selymesen napfényízűek s furcsák,
Megcsókol az alkonyi bizonytalanság.
Mák szorult fogad közé s mosoly szemedbe
Ujjaimat kulcsolom csupasz kezedre;
Te még mindig mosolyogsz: őszintén s vakon,
Szerelmesen szívod be fojtó illatom
Füstös vaníliát érzel, s nem pusztulást
Nem figyeled meg a kesernyés némulást.
Zöldes szememből kihal a rozsdabarna
Te csak a mohaszínt vetted észre rajta
Sáros könnyek mossák le narancs örömöm
A cseppeket szempárom alá kötözöd
S mintha rám remekművek tapadtak volna
Figyelsz, s remegő lelkemet átkarolva
Súgsz csitító, langyos szavakat fülembe,
És dúdolsz nosztalgikus ritmust szívembe.
Torkomon türkiz cseppek peregnek le,
Keserédesek s barnacukorral teltek;
Lágy ajkadon kihűlt tea köszön vissza
Könnyeimet kinyúlt pulcsid ujja issza
Fájdalmasan szorítom puha kezed,
Hófehér erekre hajtom álmos fejem
S te a csendben először neszezve szuszogsz,
Majd feladod, és csak citromízzel szorongsz.
A könnyeim sikátorszínűvé koptak,
Szavaim néma sikoltássá fogytak,
És belülről lomhán virágporrá égtem,
Míg távolodó sziluettedet néztem,
Az alkoholszag gyengéden körbetáncol
Édes cigaretták füstje bennem lángol,
Koromsötét van, és csak te világítasz,
Kék hiányoddal fényed mellé csábítasz.
Zokogok és minden levendulaszínű,
A tükör üvege törött s gyöngyházfényű
Magamat fürkészem, de téged kereslek,
Félelmeim koponyámra tekerednek,
Te koszorúnak hiszed, s órákig nézed,
De önszántadból kortyolsz mérgezett mézet
Majd gyorsan fulladozva bocsánatot kérsz
És én málnaszörppé változtatom a vért.
Tüllös szempilláidról porcelán hullik
Parkettához érve szilánkokra törik
Fejed mellkasom párnájára hajtod
Hideg bőrömre szorítod sebes arcod
Az örökkévalóságig maradsz velem
Álmoktól remegő lelked dédelgetem,
Érzem szíved ritmusát, rózsák közt fekszem,
Sírva öleled halott, hófehér testem.
Cseke Hajnal Flóra
Lenti, Vörösmarty Mihály Ált. Iskola (14 éves)
Harcolni
A véremmel, verejtékemmel s könnyeimmel megküzdve harcolni fogok
Harcolni fogok a máért
A jelenért a jövőért
Egy szebb napért
Egy tavaszi napon a poros utcán sétálva
A világot megváltva
Téged megvárva
Önmagamat megváltoztatva
Érezni fogom a lélegzeted
Érintésedet
Hallani fogom beszédedet
De megérteni nem értelek
Egyedül sétálva
Egy jobb napra várva
A világot megváltva
S téged úja megvárva
Elveszettnek fogom érezni magam
Elvesztve önuralmam
Elvesztve a hatalmam
Elveszve kiáltom majd, hogy maradj!
Egy tavaszi napon
A Balatonon
Száguldva a habokon
Átszelni a szavakon
Várni fogok egy jobb napra
Egy szebb napra
Egy szép tavaszra
Egy jó barátra
Egy jó bajtársra
Egy tökéletes pajtásra
Egy gyönyörű havazásra
Egy gond nélküli családra
Harcolva önmagammal
Sétálok tavasszal
Egyedül, magammal
Szemezve a harmattal
Piros rózsák kinyílásakor
Szép virágok virágzásakor
Az első hó havazásakor
A világ tavaszlásakor
Harcolni fogok egy jobb napért
Harcolni fogok a máért
A jelenért és a jövőért
Egy szebb életért.
Porlepte világban
Porlepte világban,
A szeretet hiányában,
Jobb lenne nem figyelni,
De mégis mindenkit megérteni.
Az őszinteség bugyraiban,
A szenvedés poharaiban,
Jobb lenne egy tisztességesebb élet,
Mely jobban működne, mint egy képlet.
Ha érzed, ha nem,
Te tehetsz róla, meg nem,
A képzelet újraszületett,
S beutazza az eget.
Szösszenet
Epekedő elme elhányva erre,
Balra ballag bambán (a) banda.
S sejtelmes sérelmet
Szerezve szépíti szerelmét.
Az adakozó ablakon absztrakt
Gondolat, gondolván, gereblyével
Lépen legyinti lehetetlen lelkét.
Mélyen mérve merre mégyen,
Horkolva hömpölygő hökkent hajnal.
Délen délben debütál (a) dédi
Ételével, ébredezve éleszti életét
Az alkonyat. Almával aludva
Kelésre kényszerül, (a) kardja
Szerényen szelídíti személyiségét.
Elrettentő emeletre eső,
Zuhan (a) zuhanyzó zugába.
Árva szavakból összeszedve
Száll szerte szét eme szösszenet.
Árnyék
Árnyék.
Mögötted egy árnyék,
Valós emberré nem válnék,
Olyan valóssá, mint a kék ég.
Árnyék.
Mögötted egy árnyék,
Szabadulni nem szeretnék,
Inkább csak vágynék.
Árnyék.
Egy sötét folttá válnék,
Bár most is az vagyok,
Egy sötét folt, egy árnyék.
Árnyék.
Egy árnyék maradok,
Itt le mégsem ragadhatok,
Ilyeneket mégsem tagadhatok.
Árnyék.
Szimfóniák mögötti mozgalomból,
Kikerekedő izomzatból,
Kitörni készülő hadifogolyból.
Árnyék.
Elszabadulok mögüled,
Nincsenek már körülötted,
Csodálkozz, ha megütöttek.
GARAMI LILLA (Budapest)
Tudatlanság
Lelkem apró, gyönge nádszál,
A szellővel ringadoz.
Bennem a délre siető szél,
Hanyatt-homlok botladoz.
Messze nyúló lába,
Bennem meg-megakadoz,
S borongósabb napjaiban
Kiszakít belőlem egy darabot.
S minden kicsi fuvallat,
Mely hátamon végigfut,
Egy újabb apró fájdalom,
Melytől dús levelem megritkul.
Száraz, porladozó testemben,
Egy megkövesült érzelem
Elapasztja nedvemet
Hű apám: a félelem.
S ahogy egy áramlat,
A földnek durván nekicsap,
Felötlik bennem egy gondolat:
Szenvedésem meddig hat?
Talán megtépett száramat,
Belső tűz égeti?
S mindenkori örömömet,
Benső rothadás fertőzi?
Vagy csak az erős vihar,
Az Érzelmek csapongása
Mely a fiatal lélekerőnek
Jött megrontására?
Igazából nem tudom.
Mert velőm oly tudatosan,
Tudja, hogy tudatlan,
Miként a jó szóban tudja az ember,
Hogy az utálat kimondatlan.
S e felismerés eljuttat odáig,
Hogy megtudjuk:
A tudatlanság juttat el a halálig.
Helyesírási történet
Talán nem is gondolnánk, hogy a betűknek, akárcsak nekünk izgalmas a múltjuk, történelmük van. Mivel a betűpolgári ismeretek tudományát csak csekély számú ember sajátította el, ezért én, mint e szakma professzionális űzője, fogom bevezetni a tudatlanokat a helyesírás történetébe.
Kezdjük a legelején: a születésnél! Máig tisztázatlan a betűk eredete. Egyes feltevések szerint az emberi hanghullámokból fokozatosan fejlődött; először kicsapódott a szilárd anyagokra akár véset formájában, akár domború kiemelkedésként vagy színkülönbséggel érzékeltetve jelenlétét, tűnt fel környezetünkben. Azonban az akkori alakjuk nem volt a maival hasonlatos. Kezdetleges formájukat leggyakrabban egy, de maximum kettő vonal alkotta. Azonban akadtak olyan példányok is, melyek néhány pont összefüggéséből álltak. Ezek a korai felépítésű betűk az évmilliók során a napjainkban látható egyedek vonásait vették fel.
A másik feltevés szerint létezik egy minden papírra vetett élőlénynél nagyobb hatalmú, a hívők által úgynevezett ember, aki teremti, és életük során végigkíséri őket. A Bibliájuk szerint Á és É voltak az első egyedek kiket az ember teremtett, de mivel vétkeztek parancsolójuk ellen, ezért kiűzte őket a betűk édenkertjéből. Ezek után saját maguknak kellett boldogulniuk az életben, utódokat nemzettek és kialakultak az abc-k.
Különböző karaktercsoportok jöttek létre. Az egyes közösségekbe más és más betűk tartoztak és különböző törvényeket, hagyományokat gyakoroltak. A nemzetiségek változatossága a csoportok keveredésével és egymás vesszőinek, formáinak átvételével született meg. Azonban ma már minden betűnépnek megvannak a maga polgárai a saját abc-jén belül. Például a magyar betűk közül jó néhány nem honos az angol nyelvben. Ha pedig ennyire különbözőek a nemzetek, és ilyen sokan vannak, akkor érthetővé válik, hogy a béke fenntartása végett törvényeket hoztak létre, melyek ehhez képest még nagyobb mértékben eltérnek. Ezen szabályokat mindig egy nagy könyvben, abc-nként eltérően, tüntetik fel, melyet mi itt Magyarországon A magyar helyesírás szabályi című kiadványként ismerünk. Ebben össze van foglalva minden, magánbetűre és azok együttélésére vonatkozó törvény. Nekik, mint már tudjuk, sok közös vonásuk van velünk, többek között az is, hogy társas lények. Családot alapítanak, s ezeket a szerető famíliákat nevezzük mi szavaknak. A szeretettek együttélésének egy igen jelentős következménye, hogy az immáron összekapcsolt betűk, együttesen egy-egy jelentést hordoznak magukban. Ezekre a különleges együttélésekre szintén más szabályok vonatkoznak. Például a mássalhangzótörvények értelmében olykor a belső viszályoktól romladozó család mindennapjaiban felfedezhető a kiesés és a rövidülés. Máskor a szerelem fűtötte összeolvadás ajándékaként születnek a ragok. Miközben a betűk összekötik életüket, sok változáson mennek keresztül, ilyenkor mennek végbe részleges- és teljes hasonulások. A szabály előírásának megfelelően azonban a famíliák megjelenésükön nem változtathatnak viszont képzésben nagy újításokra kerülhet sor.
A sok család összecsatolódásakor pedig mondatok képződnek, melyek mondanivalóknak közvetítői. Az ilyen közösségekre is megannyi parancsolat vonatkozik. Például a vitáktól ingerült szavaknak vagy mondatrészeknek kötelességük vesszővel mellőzni az esetlegesen kialakulófélben lévő fizikai összecsapásokat. Olyan helyzet is kialakulhat, hogy a vessző nem nyújtja a kívánt teljesítmény és ilyenkor kerül sor a rettegett pontosvessző bevetésére. Alkalmaznak kettőspontot a második família- együttes felsőbbrendűségének jelzésére, zárójelet a jelentéktelen csoportok minősítésére, gondolatjelet az összetartozás jelképeként és idézőjelet, ha a betűközösség pontosan megegyezik egy másik csoporttal.
A leghatalmasabb család az egybefüggő szöveg, mely jól összeszedett rokoni kapcsolatok láncolata, az evolúció eredménye vagy az ember teremtménye. Minden betűnek elengedhetetlen célként kell kitűznie, hogy e bonyolult rendszernek megóvására törekedjen, s igyekezzék a történetet meg nem bontani, hiszen ha csak egy betű eltér a szabályoktól, az egész fogalmazvány értelmetlenségbe hanyatlik.
Remélem jelentős információval bővült az a tudatlanok tudománya rövid összefoglalómat olvasván, melynek tárgya régi idők eredményeképpen látott napvilágot és mára már történelmünk, jelenünk, jövőnk szerves része a helyesírás.
Szabó Anasztázia
(Fehérgyarmati Deák Ferenc Gimnázium és Kollégium,4600)
A mélabús fiú története
Volt valaha egy kisfiú, aki alig volt még 13 éves, ám már félelmei nem az ágya alatt megbúvó szörnyetegek képében rejlettek. Sokkal inkább a társadalom megsemmisítő vészétől rettegett. Félt minden kis zajtól, szerette a csöndet, talán túlságosan is. Lelkében nyugalom uralkodott, ám mégsem érezhette teljesnek magát. Sok csalódás érte emberi léte során, még ilyen aprócska emberként is. Talán már a szerettei sem úgy viszonyultak hozzá, ahogy azelőtt. Kezdtek fájni neki még inkább a hétköznapok. Az élet fájdalmai kiültek az arcára. Egy gyerek arcára, ki még alig látott világot, csupán a négy fal közötti életet tapasztalta meg, de azt talán jobban is, mint bárki környezetében. Így teltek el a hónapok sokaságai, fájdalmak és könnycseppek közepette. Ahogy telt-múlt az idő, a kisgyerek fölcseperedett és érezte, hogy nemcsak ő, de az érzelmei is megnőttek a lányok felé. Szerelmes lett, ám az élet váratlan csalódásai nem hagyták, hogy boldoguljon és felhőtlenül vidám legyen. Nem tudott boldog lenni, földi léte során. Sok lány rajongott érte, de a fiú visszahúzódott tőlük, hisz jobban félt a fájdalom érzetétől, minthogy megpróbáljon a boldogság felhőjében úszkálni. A sok csalódás és a jótól való rettegés meghozta gyümölcsét. Alig szólt valamicskét a külvilág felé. Hallgatagsága mégis igazán sokat mondó volt. Sokan ugyebár úgy tartják, hogy a szem a lélek tükre, meglehet. Nem éppen a szép dolgok és a boldogság jegyei által keltett gyönyörű idők pillanatai sugároztak kifelé belső lelki világából és a szeme hiába oly gyönyörűségesen káprázott, mégis belenézve nem a káprázat-és a gyönyörűségérzet állította meg gondolatainkat egy röpke pillanatra. Belenézve szemébe a fájdalom és az elmúlás veszélye látszódott, ám mégis volt benne egyfajta tűz, elmélyülve kék szemeibe az áhítat tüze lobogott. Ehhez a tűzhöz pedig leginkább csak a parázs volt szükséges, mely ott lakozott mélyen e fiú szívében. Minél nagyobb lesz, annál kevésbé kell majd félnie a rossz akarók által keltett gonosz tekintetektől és talán egyszer, egy gyönyörű, napsütéses napon rátalál a boldogság, ahol a közelben nem lesz semmi nesz, semmi gonoszság…
A szeretet
E Földön milliárdnyi ember és szintúgy milliárdnyi érzelem él. De talán legfőbb a szeretet. Az önzetlen,tiszta szeretet,mely ha ott lakozik a szívünkben,akkor boldogabbá és kiegyensúlyozottabbá teszi emberi létünket. Oly megragadó ereje van,ami a kilátástalan helyzetből is kisegít. A meggyötört énünket jobbá teszi és fölemeli lelkünk egészét. A szeretet egy csodálatos kapocs több ember között,kik talán nem egyformák,de van egy oly része minden embernek,amely összeköti őket,ez pedig a csodálatos és hatalmas szívük. Egy olyan részünk,mely mindig velünk van,hol fájdalom kebelezi be,hol pedig a boldogság percei hangosan dobogtatják meg. De mit sem számít a keserűség és az áhítatottsággal bíró szomorúság,amikor a szeretet ott él,talán néha eldugottan és egy szikrányi remény sincs arra,hogy tényleg ott van. De ha van olyan dolog, mely mosolyt csal az arcunkra,akkor igenis megtudjuk,hogy szívünk és lelkünk nem hazudik ám nekünk,hisz az önzetlen érzelmek ott vannak lelkünk legapróbb zugaiban is. Ezt pedig érezni is fogjuk,csak mosolyognunk kell és egyszeriben elfogy majd a harag és méreg helyett megbocsátás,szeretet,boldogság lakozik majd szívünk egészében. Így a szeretet boldog,örömteli perceket okoz majd.
Szegedi Réka Panna (Gyulai Implom József Általános Iskola 5. Számú Általános Iskola és Sportiskola Tagintézménye)
Parainesis az ofőhöz
Tanár néni, kérem szépen,
ne legyen ily kegyetlen!
Ki magát komolyan veszi,
én vagyok az egyetlen.
Megértem én, hogy ön lelkes,
Át is érzem valahogy,
Nem vagyok én kőszívű, e-
remben nem víz kanyarog.
De most tényleg, azért mégis,
hát ilyet még ki látott?
Icipici feledségért
megfeddni a diákot?
Formalitás ide-oda,
nem mindegy az magának,
hogy hetesként jelentésnél
ugyan biz’ a kik állnak?
Tudom én, hogy szeretné, hogy
épüljön a közösség,
de hát, kérem, szidás elé
minek kell a közönség?
Osztályfőnöki díszeleg
az ÉN ellenőrzőmben.
Annyit számít nekem az, mint
törött hegy a körzőmben.
Na látjátok, jó diákok,
a nagy hülyeségetek,
legyen ámbátor akárhogy,
mind’ a legjobb sínyli meg.
De a miheztartás végett
jegyezze meg, Magdika:
nem mi álltunk ott egy hétig,
s nem dőlt össze iskola.
Ugyanolyan még az osztály,
hangos, zajos, rendetlen,
s büszkén viseli rút sorsát
két megrótt engedetlen.
Déja vu
Üres szemekkel
a fejből kinézve,
kétségbeesetten
vágyva óvó kézre
ülök szobámban,
kezemben a virág,
bent, a lelkemben,
összetört egy világ
már megint! Miért?
S mért az én hibámból?
Mért nem szabadulsz
a saját igádból,
te, csacska szellem;
mért vagy ily naiv?
Mért kell kedvednek
mindennap harangív?
Sosem fejlődök?
Hát sosem tanulok?
Hű gyöngéimből
miért nem okulok?
Nem értem, nem én!
Ezt a szép világot,
amibe mindég
ábrándulni járok.
Kiábrándulni!
Ki vagy éppen vissza,
midőn lelkemet
ezer hangjegy issza!
Hej, bár ne lennék
olyan, mint a tenger!
Olyan, mint aki
kiapadni sem mer,
ám gondolatit
megárasztani sem
lettem volna tó!
De mégsem lettem, nem!
Én csak azért is
maradok tengernek
(hálátlan vére
anyának, testvérnek).
Tehát azért is (!)
várom az árapályt,
(vagyis epedek
lélekkínzó aszályt.)
És tán azért sem
akarok kerülni
felszín fölé, csak
a mélybe merülni,
(mélybe, ahol még
sosem járt a madár,
mert könnyű testét
elsöpörné vad ár,
szétzúzná szárnyát, s
hiába sikoltna,
nem lelne ott csak
megannyi szigonyra),
hogy őrülettel,
eufóriával
együtt kacagjak
eme torz világgal,
e torz világgal,
téboly-tükörképpel,
ami számomra
semmivel sem ér fel,
mert én ez volnék!
S nem fogok okulni
hű gyöngéimből
azért sem! Borulni
a mélybe újra
és újra, alkotni
aszályból szigonyt,
mégis tó-epedni,
ezer hangjegy, idd
lelkemet, nem bánom,
szikkadjak el, jöjj,
lélek-üveg-álom,
kondulj harangív,
tombolj, csacska szellem,
tépd le igád, hogy
reád nőjön a jellem!
Emelkedj felül
szemed kétség-űrén,
szirmaid vesd le,
lelkem, kacagj pőrén!
Így kezdődött hát,
mindig így kezdődik
ez a dachullám,
s magzatként végződik:
üres szemekkel
a fejből kinézve,
kétségbeesetten
vágyva óvó kézre,
ülök szobámban,
kéjelgek hibámon,
de e vers után már
soha meg nem bánom.
Havasigyopár-noktürn
Olyan voltam, mint a
havasigyopár,
tiszta és ártatlan.
Csak nem védett.
Hát igen. Senkit sem
védenek meg az
élettől – az élet végett.
Néha azért belém nyilall:
mi volt akkor
a gyermeki lét?
Talán lélekvirradati
harmat-fátyol,
s az ifjúság édes-bús
ébredés?
„Maradj gyerek!” – mondta
nekem egy kedves harsonás.
Én válaszoltam: „Ez nem ilyen egyszerű.”
S kín az önvallomás,
kín!, pedig sosem volt kényszerű...:
„Illékony voltál s bűntelen...
lepkeajak a lélek hófehér
vállán, könnytelen hajnalpír...
visszavágylak szüntelen,
visszavágylak én,
bár haldokolsz, már
haldokolsz, törtfehér havasigyopár...:
Szívembe hamvadó szirmaid
lágy hajszálerei még átszövik
lényem, de a gyöngyszínű
hímpor, a pilleszárny,
érzem, csak gyönge illatárny,
vérembe alvadó...
Érzékeny, törékeny, holt virág
lassan szertefoszló, volt világ,
gyermekkorom, életrügyek!
Engedd, hogy sírod legyek!
Hogy hordozzalak szívem
alatt, mint egy kisdedet,
gyermekkorom, ne hagyd,
hogy elfeledjelek!”
Karácsonyi Maja Fanni (Bordányi Ádám Jenő Általános Iskola és AMI)
Sorsszimfónia
Csend volt, síri csend. Mindenki várt. A kissé dohos levegő egyhelyben állt a hatalmas teremben. Érződött, nem használták már jó ideje.
Harminc éve annak, hogy valaki utoljára becsukta az ajtókat. Palini vette meg a színházat negyvenkilenc évvel ezelőtt. Fényűző hely volt. Minden második szombaton tömegek özönlettek be. Csupán tizennyolc évig, de a város ékköve volt.
Ez a történet is úgy kezdődik, mint a legtöbb. Volt egy szegény ember, aki egyedül neveli öt gyermekét. Ez az ember Carlos Ramirez. Éjt nappallá téve dolgozik, hogy a gyermekeinek normális gyerekkora legyen. Ebben a legidősebb fia segített neki, Palini. A legényt mindig is érdekelte a színművészet, de sosem volt lehetősége ahhoz, hogy ő maga is színházi előadó legyen. Mikor pénz szűkében voltak, és az apja a csőd szélén állt, Palininek döntést kellett hoznia, így ott hagyta az iskolát és munkát keresett.
1967 telén az apjuk lehetőséget kapott egy jól fizető állást szerezni, behívták egy meghallgatásra. Másnap reggel a házuk elé gurult egy autó egy sofőrrel. A kilenc órás út alatt a sofőr vezetett. Palini a dérrel fodrozott ablakon nézte a hóval betakart csodás tájat. Az északon fekvő kisvárosba könnyen eljutottak. A város szélén álló gyár falai között az intézmény igazgatójának épületében volt az elbeszélgetés. Felvették. Még aznap haza indultak, hogy összepakoljanak. Mondták nekik, hogy az út esténként balesetveszélyes, de Carlos nem hitte el. Az utat befedte a jég és igen csak csúszott. Nem messze egy farmtól egy őz szaladt az útra. Száraz úton is nehéz lett volna kikerülni, de a jég csak rontott a helyzeten. Az autó nekiment egy hatalmas fának. Palini még ki tudott mászni az autóból mielőtt kigyulladt és azonnal a farmhoz rohant segítségért. A tüzet eloltották, de a családját már nem tudták megmenteni. A gyár igazgatója hatalmas összeget utalt a fiú számlájára és felajánlottak neki egy kiváló nevelőotthont, de a farmon élő család örökbe fogadta. Mikor betöltötte a tizennyolcat, vett egy saját házat nem messze a farmtól és odaköltözött. A nevelőszüleinek volt egy lánya, Marie. Vele költözött össze. Másfél év múlva már az első gyereküket nevelték, Carlost. Carlos születésének napján Palini megvette a színházat és minden második szombaton káprázatos műsort tartottak. 1980-ban megszületett második gyermeke, Ariana. Ekkor Palini átnevezte a színházat A Három Ékkő Színházra. Híre ment a színháznak országszerte és egyre nagyobb előadásokat tartottak. Hat év múlva Palini azt tervezte, hogy egy családi műsort ad elő. Már harmadik napja próbáltak, mikor elment az áram a városban, ezért gyertyákat gyújtottak. A férfi elment ebédet venni egy közeli kisboltba. Mikor visszatért, tűzoltók álltak a színház előtt: egy gyertya felborult és kigyulladt az egyik próbaterem. Pont az, amelyikben a családja volt. Meghalt a felesége és a fia. A kislányt még ki tudták hozni. Ekkor Palini bezárta az ajtókat örökre.
Azóta harminc év telt el és most mindenki a műsorkezdésre vár. Sokan voltak a nézőtéren, teltház volt. Az első sorban ült Palini, aki szintén várt. Egy névtelen valaki megvette a színházat, majd felújította a leégett szobákat, minden egyebet változatlanul hagyott. Elhúzták a hatalmas bordó függönyöket és előadták azt a műsort, amit először játszottak, mikor még anno Palini tulajdona volt. A műsor végén felhívta az új igazgató Palinit, aki könnyek közt ment fel a színpadra. A lánya vette meg a színházat és visszaadta a boldogságot az apjának.
Megtanulták, hogy igazán sosincs egyedül az ember, mert, ha van egy valaki, aki szeret, akkor az mindig fog küzdeni érte.
Hamu és vér
Volt egyszer egy ember. Ez az ember egy háborús hős, ő az apám. Az én apám. A férfit nem ismertem, csak az apát és a kettő nem ugyanaz.
Tíz éves lehettem, amikor katonák rontottak be a házunkba és hidegvérrel lelőtték az anyám, mielőtt bármit tehetett volna. Úgy esett össze, mintha csak elájult volna, de ő már nem ébredt fel. Nem mozdult, azonban a vértócsa egyre nőtt, míg már egész nagy nem lett. Az apám a puskalövés hangjára a konyhába rohant és felkapott. Amilyen gyorsan csak tudott, levitt a pincébe, a kezembe nyomott egy petróleumlámpát és egy csapóajtóhoz terelt, egy földalatti labirintus ajtaja volt. Bemásztunk az alagútba, melyen menekülni tudtunk volna, de a pinceajtó túl vékony volt és az idő túl kevés. Ha gyorsabban másztam volna, talán még most is élne az apám, de nem tudtam gyorsabban. Az alagút alja tele volt éles és apró kavicsokkal, melyek pár pillanaton belül lyukasra szaggatták a nadrágom, melynek hatására a lábam kisebb-nagyobb horzsolásokkal gazdagodott. Hallottam, ahogy a katonák betörik az ajtót és végigtrappolnak a lépcsőn. Hátranéztem és láttam édesapám. Tudtam, hogy mellette biztonságban vagyok, de most olyat láttam a szemében, amit azelőtt még soha. Félt. Ekkor az egyik katona megragadta apám lábát, kihúzták az alagútból és elkezdték püfölni. Az egyik fegyvert fogott rá és én csak néztem. Nem tudtam megmozdulni. Nem tudtam kiáltani. Valahogyan apa el tudta venni az egyiknek a fegyverét az övéről és a tartógerendára lőtt. Aztán csak ennyit hallottam: „Fuss!” Majd pillanatokon belül elkezdett omladozni a ház és amilyen gyorsan csak tudtam, menekültem. A pánik elborította az agyam és az ismert járatokból útvesztő lett. Elvesztem.
Ekkor zajt hallottam egy elágazásnál. Megörültem. Azt hittem apa az, de nem ő volt. Egy kis fekete valamit láttam, ami egyre nagyobb lett, míg ki nem tudtam venni, hogy mi az. Egy katona volt fegyverrel a kezében. Láttam a tekintetében az ürességet. Becsuktam a szemem és összegörnyedtem, mint egy teknős. Hallottam elsülni a puskacsövet, de nem fájt. Felnéztem és ekkor láttam meg, hogy lelőtték a katonát. Az elágazásban volt egy háromtagú család. Ők segítettek kijutni. Azt mondták, ha nem kerülnek elő a szüleim, akkor hozzájuk költözhetek. Pár perc múlva szóltak, hogy mindjárt kikerülünk az alagútból a dombtetőre, ahol már biztonságban leszünk.
Így is volt. Elértünk egy létrához, ami a felszínre vezetett. Mikor fölértünk, megláttam a tömérdek síró, szomorú embert. Sokan véreztek, sokan járni sem tudtak. Megfordultunk és szemben álltunk a várossal. Az romokban hevert és lángok borították az egészet. Láttam a házunkat, vagyis ami megmaradt belőle. Szörnyű látvány volt, el is sírtam magam, ekkor megölelt valaki. Az az apa volt, aki megmentett és furcsa módon nyugodtságot éreztem.
Visszaöleltem a férfit és hagytam, hogy elvigyen. Még tisztán emlékszem mindenre arról az estéről. Egy rémálom, melyből csak nehezen tud felkelni az ember. Nekem sikerült, azóta az „új” családommal élek messze a várostól.
Kötél Doroti (14 éves)
Kedves kis naplóm
Több mint egy hete, hogy Szegeden lakunk az új házunkban. Budapestről költöztünk ide anyuval, az apám halála miatt. Azt gondoljuk, hogy így felejteni tudunk. Az előző középiskolában eléggé elzárkóztam ez miatt, így nem sok barátom maradt meg. Páran próbáltak segíteni és beszélgetni velem, de nem hagytam. Az osztályomból és szinte a suliból mindenki odajött hozzám. Kivéve egy embert, aki nekem nagyon sokat jelent. Igen még most is. Általános iskolába is osztálytársak voltunk. Amióta az első nap átléptem az iskola küszöbét anya kezét fogva és megpillantottam azt a fiút, azóta szerelmes vagyok és tudom mi az a szerelem. Pontosítva a viszonozatlan szerelem. Az a szeretet, amiről tudjuk, hogy soha nem fog működni. És az a fiú, akit gyűlölnöm kellene. Az az érzés, hogy nem tudom nem szeretni. És hogy miért kellene utálnom tejes szívemből? Azért, mert csak csalódást, szenvedést, könnyeket és nagymértékű önbizalomhiányt okozott nekem. Amikor belenézek, a tükörbe csak azt a lányt látom viszont, amilyet ő állított be. Csúnya. Igazából tudom magamról, hogy az vagyok. Zöldes barna szememhez párosított szintén barna töredezett hajammal nem mutatok túl jól. Ehhez még a szemüveg is társul, ami még jobban ront. Mindegy is, hiszen megint rajta gondolkodok, pedig nem akarok. Nagyon nem akarok. Tehát Szegeden vagyunk egy kertes házban. Meg kell majd szoknom, hiszen Pesten panelban laktunk, ami nem egy álom hotel. Anya teljesen lelkes az új lakás miatt. Én még nem annyira tettem túl magam, azon hogy apa elment. Nem telik el nap, hogy ne gondoljak rá. Mindig érzem a hiányát és érezni is fogom.
Az első napom volt az új iskolámban. Ahogy beléptem az ajtón több száz szempár meredt rám. Valakik feltűnően beszéltek rólam, de akadtak olyanok, akik csak egy pillantást vetettek felém és folytatták a dolgaikat. Nem, nem volt kínos. Dehogy. Kicsit sem. Megkerestem a termet ahova mennem kell és elfoglaltam egy üres helyet. Körbenéztem, hogy kik vannak velem egy csoportban. Megpillantottam egy helyes fiút, aki a sarokban beszélgetett és nevetett a barátaival. Persze a nevetése nem szebb Dávidénál. Persze, hogy megint rá gondolok. Miért is ne? Ha jobban belegondolok, akkor szeretem és gyűlölöm egybe. A másodikat a tetteiért érzem. Sokszor megbántott és soha nem kért bocsánatot. Kihasznált és mindig csak szívatott. Én a naiv szerelmes fejemmel, pedig mindent elhitten aztán kopp. Újra a padlón találtam magam. Szokásos én. Reménykedem abban, hogy az iskolaváltás miatt végre elfelejthetem. Idővel. Túl sok idővel. Igazából témáról témára ugrálok most, Kedves kis naplóm. Csak annyi mindent írhatnék. Egy szóról eszembe jut ő aztán egy másikról is és a végén már róla írok. Papírra vetem a gondolaimat a fiúról és mire észbe kapok, már egy fél oldalt írok. Kihúzni meg nem szeretném. Folytatom inkább róla. Legyen egy ilyen is. Habár a több 100 lapban nem volt olyan, hogy nem írtam volna le a nevét. Dávid. Olyan szép. Többször belegondolok, hogy mi lenne ha... Mi lenne, ha szeretne? Valószínűleg nem adnám könnyen magam, hogy mosolyogjak rajta, ahogyan küzd értem. Az ajtóm előtt rózsával és csokival vár. Belehalok a boldogságba, nevetek és szorosan megölelem. Belepuszil a hajamba, én pedig csukott szemmel mosolygok. Egy könnycsepp folyik le az arcomon, mire ő letörli és megkérdezi mi a baj. Azt válaszolom, hogy semmi csak olyan édes, ahogy küzd értem. Elmosolyodik, és újra megölel. Nyakamon érzem a leheletét és a fülembe hallom a szavát amint azt suttogja:
- Azért mert szeretlek, és azt szeretném, ha az enyém lennél. Csak az enyém.
Mi lenne, ha ez igaz lenne? Talán, ezért nem tudom utálni. Mert ezekért a pillanatokért bármit megadnék. És a szerelmem iránta felülkerekedik a gyűlöleten. Persze vannak olyan percek, amikor belegondolok a valóságba. És ott jön a sírás is. Nincs ott ő, hogy letörölje a könnyem. Nem mondja azt, hogy szeretlek. Nem ölel meg...Én mégis az életemnél jobban szeretem. Nem őt, hanem azt utálom, amit tett. Amiket tett. Valamelyik nap álmodtam. Tudom, hogy mindenki álmodik. De ez különleges és szép álom volt. Magunkat láttam. A kezdettől a végig. Ősz volt, olyan október körül. Hullottak a falevelek és egyedül sétáltam a hideg utcán. Szembe jött velem. Rejtélyes mosoly kanyarlott az arcán. A háta mögül egy rózsát húzott elő. Szemembe nézett és azt kérdezte, hogy szeretnék-e a barátnője lenni a végtelenségig. Kicsi habozás után, hogy húzzam az agyát igennel válaszoltam és megöleltem. Ez volt a kezdet. Rengeteget voltunk együtt. Ketten főztünk és sütöttünk. Nevetve néztük egymás szerencsétlenkedését. Télen a hóesésben csókolóztunk. Karácsonykor a szobámba díszítettük a fát és te betekertél az égősorral. Odajöttél hozzám a derekamnál fogva magadhoz húztál, miközben a fülembe suttogtad, hogy a legszebb karácsonyfa. Nevetve megcsókoltalak. Kiküldtelek beszélgetni anyukámmal, amíg én elrejtettem az ajándékaidat a fa alá, amit közösen díszítettünk fel. Újévkor ott aludtál nálunk velem. Közösen néztük a tűzijátékot és pontban éjfélkor hosszan megcsókoltál. Bebújtunk a meleg takaróba és egymás ölelésébe a fagyos éjszakán. Birkóztunk, nevettünk és sorozatot néztünk. Együtt iszogattuk a forró csokinkat. Tejszínhabos szájjal csókolóztunk. Lefekvés előtt adtál egy jó éjt, puszit és egymásba fonódva aludtunk el. Reggel nem találtalak magam mellett, amitől megijedten, de pár perccel később egy tálcán kínált reggelivel lépsz be az ajtómon. Tavasszal a kertekből tépkeded nekem a virágokat, én pedig minden egyes rózsát megszagolok. Bolondnak nézel, de én csak nevetek. Szülinapomkor egy csokor rózsával lépsz be, mert tudod, hogy mennyire szeretem. Észrevettem, hogy az egyik mű és meg is kérdeztem, hogy ez miért van. Te ezt válaszoltad:
- Ez pontosan 100 darab rózsa. Ebből 99 igazi és 1 mű. Addig foglak szeretni, amíg az utolsó el nem hervad.
Mosolyogtam és örömkönnyek jöttek ki a szememen, mikor elmondtad ezt. Megcsókoltalak nagyon hosszasan, ezután pedig a füledbe suttogtam, hogy mennyire nagyon imádlak. Nyáron koncertekre jártunk és együtt énekeltünk a kedvenc énekeseikkel a dalokat. Kifáradtan nevettünk egymás karjaiba. Elmentünk 1 hétre a Balatonra veled és az anyukámmal. Végig jól szórakoztunk A vízben a nyakadba tettél majd ledobtál. Eljátszottam, hogy fuldoklom és te kimentettél, mint a legnagyobb hősöm. Az évek és az együtt töltött napok csak pörögtek. Ott tartottunk, hogy anya mellett összefont kézzel sétálok mennyasszonyi ruhába az oltár elé, ahol te öltönybe mosolyogva vársz. Elmondjuk a boldogító igent és megcsókoljuk egymást, úgy ahogy azt illik. Elmegyünk egy 2 hetes nászútra Párizsba a szerelem városába. Persze megnézzük az akkori meccset, mert tudom, hogy imádod a focit. Hamarosan gyerekünk születik, mi pedig öregszünk. Telnek az évek, amikor már a kislányunk átélte a tini kort nagy nehezen. Megtanítottuk járni és beszélni. A legtöbb időnket vele töltöttük, de egymásra is szántunk időt. Most ugyanúgy az oltár előtt állunk, csak most éppen, mint nyugdíjas szülők és nézzük, ahogyan a gyermekünk felnőtté válik. Az éveink csak lepörögnek, és egyszer csak megszűnünk létezni. A sírjainkat egymás mellé teszik. De mi ketten sohasem felejtődünk el, hiszen mindenki emlékezni fog erre az örökké tartó párra, akik minden akadály mellett a legtovább tartottak ki egymás mellett.
Na, ezekért. Ezekért az álmokért vagy éppen gondolatokért nem tudom utálni. Reménykedem abban, hogy valahol mélyen ő is szeret engem, csak a büszkesége miatt nem vallja be. Magának sem. Te mit mondanál, Kedves kis naplóm?
Teljes szívemből
A Valentin nap vészesen közeledett. Se kedvem, se barátom nem volt hozzá. Szóval újra egyedül töltöm a február 14-ét a közösségi oldalakon lévő szerelmes fotók nézegetésével.
A barátnőm, Laura már nagyon izgatott volt a suliban is. Neki sem volt barátja, de mindig hitt az igaziban és mindenkibe beleszerelmesedett. Ezen a napon még jobban bízott abban, hogy eljön a Nagy Ő. Én már feladtam ezt. Nem keresgetek. Majd eljön, ha akar. Ha nem akkor meg meghalok 9 macskával. Mondjuk, a macskákat utálom, úgyhogy inkább 9 kutyával. Ma február 13-a van, de már mindenki Valentin-napi lázban ég. Csak én nem. Szokásos. Nekem ugyanolyan nap, mint a többi. Egyhangú és unalmas. Délután elmentünk a plázába Laurával. Egész végig ráncigálta a karom, hogy "ott mennyi helyes fiú", meg "Úristen arra mennyi helyes fiú" és hogy "Dorka azt nézd, milyen jól néz ki!" .
-Hagyjál már Lau! Engedd el a kezem! Látom őket igen-rántottam ki a csuklóm a szorításából. Mondtam, hogy vegyünk, valami ruhát erre elkezd vigyorogni-Na most mi az? Rád nézett egy fiú vagy mi bajod van?
-Ruhát akarsz venni!? Tuti tetszik neked valaki és neki akarsz tetszeni! Haha! Tudtam én! Ki az?? - ugrált előttem, mint egy idióta.
-Maradj már! Csak ruhát akarok venni! Nem tetszik, senki csak kell valami új gönc. Na. Olyan nagy dolog ez? - akadtam ki hirtelen, mert hát milyen dolog már az, hogy ha valamit akarok venni, akkor egyből fiúra gondolok. Chh...
- Igeeen. Ez tőled igenis nagy dolog. Nem mindennapi, hogy te vásárolni akarsz! Tuti pasi van a dologban. Csak nem akarsz mesélni. Pedig tudom ám! - vigyorgott tovább én meg csak forgattam a szemem.
-Na jó. Hagyjál! Szia!-mondtam és elsétáltam tőle, de ő nevetve visszahúzott a karomnál fogva. Én csak összecsíptem egy kicsit a bőrét, mire ő feljajgatott-na békén hagysz?
-Igen,igen! Auu..csak engedj..auuu...el!! - elégedetten elengedtem a kezét és beirányítottam az egyik üzletbe. Ott körülnéztem és találtam is egy számomra megfelelő ruhát. Egybe ruha és fekete színű. A karjánál csipkés, a hátánál kivágott és a térdem fölé ér. Derékig feszülő, onnantól pedig eláll. Felpróbáltam és elakadt a lélegzetem. Szépnek éreztem magam, ami soha nem történt még meg. Ez a ruha volt az IGAZI. Igen,igen szerelmes lettem. Halálosan. Körülbelül negyed óráig csak pózoltam a tükör előtt. Végre levettem azt a csodát magamról és a kasszához mentem fizetni. Elég nagy összeg volt, de megérte. Holnap ebbe megyek az iskolába. Most már inkább én is elkezdek reménykedni hátha valaki, észrevesz! Nem sok az esélye, de hátha. Laura már várt a
bolt bejáratánál és megkérdezte, hogy mit vettem. Büszkén mutattam be a szerzeményemet és a barátnőm el volt ájulva. Elindultunk hazafelé, mert már sötétedett és még tanulni is kellett. Laura hazakísért és ő is ment haza. Otthon telefonoztam egy kicsit utána pedig leckét írtam. Ezek után bekapcsoltam szerelmes zenéket, hogy átszellemüljek a holnapi napra. Ebből az lett, hogy a párnámat ölelgetve sírtam, mert nincs pasim.
Másnap reggel nagyon korán keltem fel, hogy összetudjak készülni. Felvettem a tegnap vett ruhámat és még ki is sminkeltem magam. A hajam enyhén hullámos alapból és derékig leér szóval azt kiengedve hagytam. A tükörbe belenéztem és tetszett, amit láttam. A lábamra egy fekete bakancsot húztam, hogy azért legyen egy kicsit laza sulis. Felvettem a kabátomat és elindultam Lauráért. Már elindult felém, hiszen késésben voltunk. A barátnőm tátott szájjal figyelte a kinézetemet, amikor a suliban levettem a kabátom. Rávigyorogtam és elégedett voltam. A folyósón sétáltam, amikor egy tízedikes fiú megállított. Még soha nem beszéltem vele, ezért csodálkoztam is.
-Szia, te Dorka vagy igaz? Csak Boldog Valentin-napot szeretnék kívánni-félénken előhúzott egy rózsát a háta mögül és a kezembe adta. Nagyon csodálkoztam és iszonyat boldog voltam.
-Ohh, köszönöm szépen! De miért érdemlem meg én ezt? - mosolyogtam a helyes fiúra ő pedig ugyanezt tette.
-Mert gyönyörű vagy. Már régóta figyellek és nagyon megtetszettél,de nem mertem odamenni hozzád,mert féltem,hogy egy ilyen szép lány elutasít - miután ezt elmondta,megfogta azt a kezemet, amivel nem a rózsát szorítottam - nem hinném,hogy nagyon ismerjük egymást,ezért szeretném,ha eljönnél velem a suli után a pizzázóba. Benne vagy?
- Benne hát! Nem mindennapi, hogy egy ilyen helyes fiú elhív valahová-mondtam neki őszintén.
-Rendben. És ez a ruha..Úristen! Nagyon jól nézel ki benne!
-Köszi, de tényleg. Akkor délután találkozunk. Nekem órára kell mennem. Szia! - köszöntem el tőle, mert késésben voltam újra.
-Szia! Örültem neked! - mondta és adott egy puszit az arcomra. Rámosolyogtam ő pedig szintén elment órára. Fél óráig még le sem lehetett rólam mosni a vigyorgást. Óra után Laurához mentem és gondolom észrevette a rózsát a kezemben, mert felsikoltott és odaszaladt hozzám. Elkezdett faggatni, hogy kitől van és hogy miért. Elmondtam neki mindent, ő pedig izgatottan hallgatta a mesémet. Mire a végére értem teljesen kifáradtan és mosolyogtam, mint a tejbe tök. Laura rám ugrott és megölelt. Ő is nagyon izgatott volt, hiszen őt is elhívta az egyik 9.b-s fiú. Nagyon boldogok voltunk és végre nekünk is igazi volt a Valentin-napunk.
-Ti hova mentek? - kérdeztem tőle.
- Öhm...a moziba. Valami akciófilmet nézünk. Nem baj, legalább végig tudom fogni a kezét. Szerelmes vagyok úristen - ájuldozott és szinte láttam a szívecskéket a szemében. Nem csodálkoztam rajta. Végre eljött a suli vége és várt rám a tízedikes fiú, akinek a nevét nem tudom sajnos. Na, mindegy, majd megkérdezem. A kapuban várt rám és onnan mentünk pizzázni. Útközben beszélgettünk úgy mindenről. Kiderítettem, hogy Attilának hívják, focizik, gitározik, szereti a Teen Wolfot és a zene a mindene stb. Én is meséltem neki magamról pár dolgot. Nagyon jól elvoltam vele és sok mindenről beszélgettünk. Hamar eltelt az idő, de megbeszéltünk egy következő randit is. Iszonyat boldog voltam. Este hazakísért és végig fogta a kezem. Amikor a házunk elé értünk szembe fordult velem.
-Nagyon jól éreztem magam veled. Lehet, hogy... - nem fejezte be a mondatot, hanem közel hajolt hozzám. Tudtam, hogy mi fog következni. Féltem, hiszen még soha nem csókóloztam. De megtörtént. Nem rontottam el remélem. Tökéletes volt. Imádtam. Mélyen a szemembe nézett
- Nem,nem lehet,hanem biztos, hogy szeretlek!
Újra megcsókolt. Furcsa volt, de én is kimondtam:
- Igen. Én is szeretlek!
Amikor elment, még sokáig néztem a távolodó alakját. Később felmentem a szobámba és rádőltem az ágyra.
Ez a Valentin-nap volt az eddigi legjobb. Imádtam. Soha nem fogom ezt elfelejteni. Attilát igazán szeretem és remélem, hogy ez köztünk sokáig fog tartani!
Ferencz Alpár
Telelő
Roggyant szavak...téli álom, fehér mámor, esti fagy.
Hangtantalan írom eme méla, lassú sorokat.
Nincsen fürge asszonánc, nincs szakasz, csak szóhalom,
Így telel az idei tél: keret nélkül, csupaszon.
Égett fotó, elmémben kép. Télidőben lángra kap.
Szívem, ó, bár vele égne, nem látna új fagyokat.
Dermedt fenyők sziluettje évezredes létlelet.
Szívem ősi fájdalommal síratja az új telet.
Tánc, tánc, ördögtánc
Ördögi táncban kínom keserű,
Emberi hajlam: útját kereső
Nem leli útját, szellemfogat,
Rozzant fenemű hordja.
Fűben-fában képem keresem,
Tükör villan, rívok hevesen,
Képem komor, gúnnyal felesel:
Nem! Nem igaz a fele sem!
Hazám
Fáradt és álmatag hömpölygő áradat,
Habjain gallyakat, összetört ágakat
sodor az ár...
Dombjain életet: szőlőt és zöld gyepet
Nevel és érlel: eltart a föld.
Bércein réveteg, megreccsent törzseket,
Mélyében gyémántot s királyi ékeket
bújtat a hegy...
Odafönn, kék egén méheket s felleget
Színez az esti fény, sodor a déli szél.
Apró fülemile, énekel röptibe,
Szeleknek szárnyain messzire száll,
Majd rátalál.
Tündöklő szép hazám, fenyő a bérc fokán,
Enyém legyél újra, egyetlen vágyam tán.